2013. január elejét rögtön negatív terhességi teszttel kezdtem - kiderült, hogy nem sikerült a decemberi első inszeminációnk. Mivel 2 beavatkozást lehet elvégezni 2 egymást követő ciklusban, azonnal szerettem volna folytatni. Így is történt.
Februárban szembesülni kellett, hogy nem sikerült az sem...
Továbbra sem adtuk fel, vártuk, hogy leteljen az 1 hónap és márciusban ismét kezdhessünk. A beavatkozás után szóba került, hogy ha ismét sikertelenség lesz, nem biztos, hogy az inszeminációt továbbra is erőltetni kell.
Miután megjött áprilisban én is úgy éreztem, hogy tényleg több segítség kell, mert ezt az egymás utáni sikertelenséget nehezen viselem.
Májusra kaptunk időpontot lombik konzultációra, ahol szabad utat kaptunk hozzá. Hormonvizsgálatok és kötelező szűrések után nem volt akadálya, hogy kezdhessünk.
Júniusban 1 hetet töltöttünk Görögországban a férjemmel. Sok idő és küzdelmek után jól esett a pihenés és bíztunk abban, hogy megkímél az élet a lombik megpróbáltatásaitól és a feszültségek kiengedése után babásan jövök haza. Nem így történt...
Júliusban megkezdtük első lombikprogramunkat. Szurizás, gyógyszerelés, hőmérés, ultrahang - erről szólt az életünk és közvetlen környezetünk is csak azt látta. Hogy mélyen, legbelül mit éreztem, milyen kétségek és félelmek uraltak azt senki nem tudta...
Augusztus 02-án megjött. Akkor éreztem igazán azt, hogy mekkora a tét!! Hogy az államilag támogatott beavatkozásokból már csak 4 maradt és ezen a 4 kezelésen múlhat, hogy valaha mi is családot alkotunk-e a férjemmel... Lelkileg teljesen összetörtem. Mosolyogtam, végeztem a munkámat, de félelmemet soha nem tudtam elengedni egy percre sem. 2 beavatkozás között 3 hónapnak/ciklusnak kell eltelnie - micsoda OEP-es előírás!!??
Szeptember a sebeim nyalogatásával telt.
Októberben felkerestünk egy kineziológust. Kellett valami plusz, amitől azt érezhetem, hogy a második beavatkozás valamitől több lesz, mint az első és hozzájárulhat a sikerhez. Fájdalmas élményekkel távoztunk, de nem lelki, hanem fizikai értelemben, viszont nem csalódtam benne, hiteles volt.
Novemberben visszamentünk ismét 1 alkalommal. Majdnem egy lombik árát vitte el a 2 kezelés, de bíztam abban, hogy nem hiába. A kineziológus szerint teljesen rendben vagyok, befogadóképes a szervezetem.
Innentől már mindenkinek ismerősek a közelmúltbeli történések. December elején belevágtunk a 2. stimulációba. Ez idő alatt visszamentem az endokrinológushoz, aki nagyon drukkolt és biztatott, mert ilyen szuper hormoneredményeim nem voltak. Száműztem a negatív gondolatokat (néha csak több-kevesebb sikerrel ment), kizártam azt a lehetőséget, hogy nem sikerül, csak a sikerre koncentráltam. 11 nappal pedig a beültetés után megírhattam életem legboldogabb bejegyzését!
Soraimat végigolvasva, egy dolgot látok: az egész év a gyermek utáni vágyról és harcról szólt. A hónapról hónapra való sikertelenséget nagyon-nagyon nehéz volt feldolgozni. Most már nem bánom... Megtanított a babá(k)ért vívott harc sok mindenre, ami nélkül szegényebb lennék lelkileg és ezt úgy látszik csak ilyen áron kaphattam meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése