Januárban hívtam a dokit, hogy emlékeztessem miben maradtunk. Nagyon készséges volt, megkérte gyorsított eljárásban az urológiára az időpontot, bár így is február lett belőle. Én minden izgatottság nélkül biztos voltam benne, hogy az uram eredménye jó lesz.
A vizsgálat napján a mintaadás után 1, 5 órával kihozta a "kedves" doktornő a folyosóra az eredményt, majd megkérdezte, mielőtt még egy pillantást vethettünk volna a papírra, hogy "És akkor most hogyan tovább?". Mondom, "Megyünk vissza a doktor úrhoz!". Aztán miután ott hagyott bennünket, néztük meg az ambuláns lapot, amin ez a diagnózis szerepelt: "Férfi meddőség". Én ott, konkrétan sokkot kaptam! Képtelen voltam értelmes, bíztató mondatot kinyögni a férjem számára. Ültünk az autóban némán, szótlanul. Mindez február 14-én, Valentin napon történt. Nem tudom, hogy dolgoztam végig a következő napokat, csak lézengtem és a teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, nem ezt érdemeljük! Miért pont mi? Amikor gyerekkori szerelemből lett házasság, elképzelni sem tudjuk egymás nélkül az életet, miért vagyunk így büntetve???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése