Tegnap idő hiányában nem jutottam géphez. Viszont már jobban voltam. Nem kapott el a bőgés pusztán a sikertelenség gondolatára, tudtam róla beszélni sírás nélkül. Gondolom, mindig könnyebb lesz!
Eddig sem irigyeltem soha azoktól a pici babát, akiknek küzdeni kell értük éveket (már akkor különös empátiát éreztem, amikor mi még messze jártunk a próbálkozásoktól), de ezek után még jobban drukkolok nekik (meg magamnak is). Sikertelen lombik után felállni, újrakezdeni, bízni, reménykedni... Hááááát! :( Nem könnyű!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése