Tuti felborultak a stimuláció hatására és még mindig káosz van. Barnázás tegnap óta megvan, ami nekem normális ciklusban utro használata nélkül, ha van is 1/2 - max. 1 napig tart mensi előtt. Ez ugyebár alacsony progeszteronszint miatt fordulhat elő. Eddig ezzel sem volt gond... Jó sokat kell várnom a vérvételig még, úh. csak találgatok.
A hőm tegnap esett 0, 1C-ot, ma visszament ugyanennyit.
2013. augusztus 30., péntek
2013. augusztus 28., szerda
Megjön??
Mintha kezdene... Ha a barnázást nem számolom, akkor a 20.cn. vagyok. Barnázással együtt a 28.
2013. augusztus 26., hétfő
Lombikba zárt világ
Piros szalaggal átszőtt doboz. Még senki nem tud róla. Csak néhány nap múlva bonthatja ki valaki. De addig féltve őrzöm. Egy szekrény legmélyén. Várni kell, hogy megtudjuk, mi rejtőzik benne. Közeleg egy nagy nap. A sokadik a mi életünkben. Az első gyerekünk első születésnapja. Izgalmas! És most már milyen távolinak tűnik, ahonnan elindultunk. De sosem felejtem, honnan érkeztünk.
Tudom, manapság nem divat a kendőzetlen őszinteség, ám most mégis egy olyan történetet szeretnék megosztani veletek, amit ugyan nem neveznék féltve őrzött titkunknak, mégis egy olyan szelete az életünknek, ami eddig csak a miénk volt. Az is marad. De úgy érzem: mégsem tartom meg csak magunknak, hiszen manapság oly sokakat érint, megérint. Talán egyre többeket. Legyen hát ez a történet segítség, mankó, kapaszkodó, aprócska öröm vagy megható pillanat ez nektek is. Legyen ez egy piros szalaggal átszőtt ajándékdoboz.
A lányunk már évekkel a valós érkezése előtt a mindennapjaink részévé vált. Gondolatban hosszú idők óta velünk van. Már az előtt létezett, hogy hozzáláttunk volna. Hol sírtunk miatta, érte, hol pedig nevettünk. Mert voltak pillanatok, amikor már csak a mosoly segített. Hetti nem egy szerelmes összebújás eredménye. Nem a konyhapulton készült egy kis vadóckodás közepette, és nem is egy hajnalig tartó, túlfűtött éjszaka után fogant. A mi lányunk kórházi környezetben, egy orvosokkal, nővérekkel és reménykedő párokkal teli épületben vált valóra úgy, hogy a szüleinek még csak nem is kellett egy helyen és egy időben lenniük. Köszönöm a Kaáli Intézetnek, hogy igazi szülő lehetek! És köszönöm a férjemnek, hogy anya vagyok!
Kezdenék inkább mindent elölről, de amolyan in medias res alapon: amikor egymásba szerettünk, sosem volt lényegi kérdés a védekezés. Mindketten úgy gondoltuk: jöjjön, akinek jönnie kell. Vártunk. De nem jött. Évekig nem. Amikor pedig végérvényesen a házasság mellett döntöttünk és gyanússá vált, hogy a kisujjunkat sem kell mozdítanunk a fogamzásgátlásért, mindketten orvoshoz fordultunk. „Úgy sem lesz semmi baj!” – hittük szilárdan. Szinte biztosak voltunk abban, hogy egészséges felnőttekként egy egészséges életet hozhatunk erre a világra. És szinte ezzel a mondattal egy időben először a férjemnél derült ki: spermaszám-problémák miatt semmi nem cseperedne a bennem elültetett magvaiból. Férfiként nagyon nehezen élte meg, s értettem a kétségbeesést. Letaglózott. Sokan sok mindent összetévesztenek: a libidónak, a férfiasságnak ehhez semmi köze, és gyógyszerekkel, életmód-váltással sokszorozódhatnak, élénkülhetnek a lustácska spermiumok. Ettől függetlenül szomorúak voltunk a ténytől, mert már nagyon szerettünk volna babát. Az élet mégis türelemre intett bennünket. Megint vártunk.
A teljes összeomlás csak egy fájdalmas méhtükrözés után következett, ahol kegyetlenül megállapították: nem elég várnunk a természetre. Teljes petevezeték záródás miatt kizárólag kórházi körülmények között foganhat meg bennem egy új élet. Mi másra képes ilyenkor egy nő? Napokig bőgtem, amiért képtelen vagyok természetes úton teherbe esni. De mindkettőnknek nehéz volt megemészteni, hogy nekünk nem adják könnyen azt, amit másnak kérnie sem kell. Egymást támogatva, néha a másikba marva elindultunk egy hosszú, kudarcokkal kikövezett, ám a végén mégis csodával végződő úton…
Úgy házasodtunk össze, hogy közben tudtuk, semmi garancia arra, hogy a közös életünkön kívül vérszerinti, közös gyeremekeink is születhetnek. A kapcsolatunk ettől csak szorosabbá szövődött, de sokszor mégis nehéznek bizonyult ez a szerelem. Egymásba kapaszkodva tettünk meg mindent azért, hogy megkezdődhessen a mesterséges megtermékenyítés. Olyan elszánt voltam akkor, mint még soha, hiszen mindig is az anyaságot tartottam az élet értelmének. Bátran vágtunk bele. Kétszer is műteni kellett, de derekasan tűrtem a fizikai fájdalmakat, mert tudtam: ezek mind szükségesek ahhoz, hogy gyerekünk születhessen. A közös gyógyszereinkre havonta csaknem egy minimálbér árát is elköltöttük, amit azért tartok galád dolognak, mert –ezek szerint- akinek nincs elég pénze, annak gyereke sem lehet. Sosem számoltuk össze, hogy „mennyibe került” a lányunk, de annyit azért érzékeltünk, hogy „nem volt olcsó mulatság”.
Sorban következtek a heti kezelések, hormon injekciók, sorozatos vizsgálatok és mintavételek. Egyszerre volt szomorú és mulatságos, hogy minden hónapban egyszer, reggel 7-kor ültünk többedmagunkkal egy váróban, ahol aztán minden férfi kezébe nyomtak egy kis tégelyt. Az én férjem akkora rutint szerzett, hogy a legtöbbször ő végzett elsőként, én pedig pajkosan büszkélkedtem. Azon nevetgéltünk, vajon melyik férfinek milyen gyereke lesz, milyen édesapák válnak belőlük, ha egyáltalán aznap optimális mintával tudnak szolgálni a biológusoknak. És vajon belőlünk milyen szülőt farag majd egy baba. Ha egyáltalán farag valaha…
A mintaadás után néhány óra elteltével pedig ugyancsak kabaréba illő jelenetben találtam magam: három-négy másik nővel együtt, egy fehér lepedőbe csavarva, ruhátlanul reméltük, hogy hamarosan megtermékenyít bennünket valaki. A sokadik ilyen találkozáskor jóformán mindegy is volt, hogy ki. Ekkor már úgy éreztem magam, mint egy tenyészkanca. Ha fehérköpenyt láttam, a Pavlovi-reflex alapján felhúztam a szoknyám, vagy letoltam a gatyám és széttettem a lábaim. Abban az időben az orvosok többször láttak meztelenül, mint a saját férjem (persze csak deréktól lefelé). De persze az otthoni próbálkozás sem maradhatott el, hátha… Ovuláció idején, ha kellett, ha nem, magamra édesgettem a férjem, vagy épp ő keltett föl legmélyebb álmomból, és uccu neki. Együttléteinket ebben az időszakban inkább nevezném párzásnak, mint szerelmeskedésnek. Hisz a fő cél az utódnemzés volt. A néhány perces aktus után általában fél órán keresztül tartott a férjem gyertyaállásban, hogy biztosan bent maradjon a lényeg, majd hajnalig egymásba fonódva beszélgettünk arról, ki érkezik majd közénk, hogy fogják hívni és egyáltalán melyik nap fogom végre megszülni.
Minden mesterséges megtermékenyítés után taxival rohantam haza (mert ilyenkor nem jó a buszon zötykölődni) és két napig mást sem csináltam, csak az ágyban fetrengve, feltett lábakkal Bartók rádiót hallgattam, mert valahol azt olvastam, hogy a klasszikus zene segíti a beágyazódást. Óramű pontossággal adagoltam a gyógyszereinket, olyan ételeket főztem, amik mesébe illően egészségesek. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagy-gyerekváró könyvben meg van írva. Komolyan vettem a dolgot, és gondosan ügyeltem arra, hogy rajtunk aztán ne múljon semmi. Épp ezért őrjöngtem, ha a férjem kevesebb párolt brokkolit és zellert evett a kelleténél, vagy több fröccsöt ivott meg a barátaival, mint ahogyan az engedélyezett lett volna. Nehéz időszak volt.
Ha ne adj’ isten terhes nő vagy babakocsit tologató anyuka jött velem szemben az utcán, képes voltam órákon keresztül duzzogni egy sarokban. Minden negatív terhességi teszt után napokig ki voltam borulva, hol hisztérikusan bömböltem, hol pedig magamba roskadva ültem szótlanul. Aztán igyekeztem minél előbb megnyugodni és a következő termékeny napomra összpontosítani. Nálunk –a családról és a külföldi utakról készült fotók helyett- a menzesz –és ovulációs naptáram lógott kint a falon. Rémes, de mégis hasznos ékei voltak akkor ezek az otthonunknak. Bevallom, mindig és mindenkire féltékeny voltam, akinek vagy a hasában, vagy azon kívül gyereke cseperedett. Egyrészt a hormonok tettek ennyire rapszodikussá, másrészt a kilátástalanság, harmadrészt pedig az, hogy alapjában véve is egy impulzív személyiség vagyok. A férjemnek sem könnyítettem meg a dolgát. Irgalmatlan türelmet igényeltem, s ő rendületlenül ott állt mellett, vígasztalt, csitított, bíztatott, szeretett. Pedig neki ugyanúgy nem lehetett gyereke, mint nekem. Még nehezebb időszak volt.
Minden egyes kórházi látogatás után a világ végét éreztem: rengeteg olyan nővel beszélgettem, akiknek nyolc-tíz éve nem adatott meg az anyaság. Féltem, rettegtem, hogy ez velem is megeshet, ezért úgy döntöttünk leendő gyermekeim apjával, hogy elindítjuk az örökbe fogadási kérelmet. Gyereket szerettünk volna. Saját gyereket. Vagy úgy, hogy bennem fejlődik és én szülöm meg, vagy úgy, hogy más hozza világra, de mi neveljük föl. Életet adni – nincs csodálatosabb dolog ennél, de ahhoz sem fogható semmi, amikor megszereted, belőled származónak érzed azt, akit más eltaszított. Szülővé akartunk válni, gyerekeket akartunk nevelni. Igen, sokszor egy gyermektelen pár nem szeretne, hanem akarna. Ezen nem lehet változtatni. Gyakran mondogatták nekem orvosok, családtagok, barátok, hogy „nyugi, ne stresszelj!”, amitől én persze csak még idegesebb lettem. Tudja valaki, hogyan kell nem stresszelni? Hát én nem.
Három kudarccal végződő beültetés és több tucat petesejt után azt éreztem, nem bírom tovább. Elfáradtam. Belefáradtam. A negyedik alkalommal csak egy petesejtem érlelődött, amire már csak legyinteni tudtam. Miért lenne fogadóképes az az egy, ha előtte egy egész csoport volt erre képtelen? Az összeroppanások után mindig kaptam egy lendületet, aminek hála pozitívan és újult erővel ébredhettem reggelenként. Viszont egy bizonyos idő elteltével, belefásul az ember. Főleg a nők. Sosem adtam fel, hogy egyszer anya leszek, az akarásom sem csökkent, csak épp valami történt, ami hangosan is kimondatta velem: „az lesz, ami lesz, ha nem lesz, akkor máshogy lesz”. Mindig is hősiesen, nőiesen küzdöttem és bízva bíztam.
2011. november 21-én egy virágos blúz és egy hozzáillő zöld kardigán volt rajtam. Megjegyeztem. A férjem le is fényképezett a mintaadás utáni, szokásos kávézónkban. Ezek után ő elment dolgozni, én pedig vissza az intézetbe, hogy hátha aznap sikerül az, amire már olyan régóta vártunk. Hátha az az egy jól megtermett petesejtem magába fogad egy szép és egészséges spermiumot. Vagy kettőt. Esetleg hármat. Azon az ősz végi napon téli hideg volt. Lassan vetkőztem le, komótosan pakoltam be a ruháimat a 4-es szekrénybe. Ezt is megjegyeztem. Aztán magamra csavartam egy fertőtlenítő szagú lepedőt, összefogtam a hajam és belebújtam egy piros szobapapucsba. Századjára is kiolvastam az összes, dögunalmas bébimagazint, amíg vártam, hogy sorra kerüljek. Mint előtte mindig.
A jeles esemény után, aznap nem pihentem, a hormonokat sem szedtem be. Nem volt kedvem már ezzel az egésszel foglalkozni. Nyakunkon volt a karácsony és a gyógyszereimre szánt pénzt jól esett hóemberes mécsesekre és „Boldog karácsonyt!” feliratú ajtódíszre költeni. Vártam az ünnepet. Jólesően vártam. Csak csekélységeket szoktunk ajándékozni egymásnak a férjemmel, de abban az évben egy igazán maradandó dolgot szántam neki. Titkon abban reménykedtem, hátha ez egy pozitív terhességi teszt lesz, azzal a két gyönyörű kék csíkkal, amit már annyira szerettem volna valóban is látni. Azzal viccelődtünk: több okból is jó lenne, ha most sikerülne, mert akkor nem kéne pénzt költeni a családtagok ajándékára. Mindenki kapna egy borítékban lapuló ultrahangfelvételt a titokzatos kis rokonról, akinek a jöttéért velünk együtt szorítottak. Piros szalaggal átszőtt, karácsonyi dobozba zárt világ. Az én kívánságlistámon egy „millió dolláros bébi” szerepelt. Kértem, őt követeltem akkor az Angyalkától. A fa alá kívántam őt, a méhem kellős közepébe, a fejem tetejére. Piros, sárga, zöld vagy kék szalaggal átkötve. Dobozban vagy egy lyukas szatyorban. Mindegy, csak érkezzen.
Nyolc nappal a negyedik próbálkozás után elmentünk a barátainkkal a karácsonyi díszben pompázó Vörösmarty térre. Szégyen, nem szégyen, de csaknem egy liter forralt bort bevedeltem, sőt még cigiztem is, mert épp ahhoz volt kedvem. Biztos voltam benne, hogy nem agyonpárolt zöldségeken és drága vitaminokon fog múlni a boldogságunk. Ha onnan, föntről eldöntötték, kezdhet csomagolni az új élet, akkor ő készülődni is fog. De amíg ez nem történik meg, addig hiába étkezek egészségesen, alszom minimum napi hét órát, fölöslegesen talajgyakorlatozom az együttlétek után. Csak belegabalyodok, begubózok ebbe az egészbe. Hogy nekünk miért nem jött csettintésre, hogy miért kellett ennyit várnunk rá, azt még ma sem tudnám megmagyarázni. Megvolt mindenünk a fogadására. Minden. Mégis várnunk kellett. Nekem úgy tűnt, túlságosan sokat.
Pár nap elteltével furán kezdett fájni a hasam, feszültek a melleim és másfél órán keresztül sírtam, amiért szerintem Bingó már jobban szereti a férjem, mint engem – gondoltam, az oly nagyon gyűlölt menzeszem előjelei, vagy a hormonok összevisszasága. Mi más lehetne? Ilyenkor már semmire nem mer gyanakodni egy nő. Ki gondol ilyenkor egy valós terhességre? Bizony az én fejemben is megfordult, de ezúttal hangosan senkinek nem mertem mondani. Hányszor hívtam fel azért anyát, hogy a legapróbb, általam vélt terhességi tünetekről számoljak be neki, és hányszor írtam be a google-ba, hogy „a terhesség első jelei”! Akkor már ehhez sem volt energiám. De ott legbelül, a szívem alatt, az éltető méhem környékén azt éreztem: sikerült. Szépnek láttam magam a tükörben, a kelleténél többször pityeredtem el és a melltartó viselése is idegesített. Előtte sosem éreztem ilyeneket. A terhességi tesztekből elegem volt, ezért megfogadtam, hogy csak egy héttel később csinálom meg, mint kellene. Télapó napjára terveztem, de végül aznap sem mertem. Húztam, halasztottam. Olyan jó volt reménykedni! Végül kitűztünk egy napot a férjemmel, amikor együtt, közösen megcsináljuk a tesztet. December 8.-a, péntek lett a határidő. Szép volt az élet, mégis mindenen elbőgtem magam.
Az egekbe szökő progeszteronnak köszönhetően kissé sérülékeny voltam abban az időszakban, ezért a teszt előtti estén úgy összevesztem a férjemmel, mint még soha. Egy koncerten voltunk, amit nem is élveztem, fáradt voltam, fáztam és haza is akartam menni. Erre az én férjem jól érezte magát és egy rakás, számomra idegen nővel nevetgélt, amíg engem egy félrészeg ismeretlen a szerelmi bánatával untatott. A válást fontolgattam, amíg vártuk a taxit, amibe úgy kellett beimádkozni, mert hisztérikusan egyedül akartam hazasétálni. Otthon azon keseregtem miközben egy bőröndbe dobáltam a ruháim, hogy mégis hogyan fogom egyedül felnevelni a gyermekünket, milyen élete lesz apa nélkül, aki már a terhességem alatt lelépett egy szakadt szőkével. Másfél órán keresztül, szinte egy szuszra teremtettem le a férjem kicsinyes, meg nem történt apróságokért. Piros szalaggal átszőtt, hatalmas és súlyos dobozban vágtam hozzá minden dühöm, szomorúságom és bizonytalanságom. Szerencsétlen férjem pedig állt a nappali közepén, és csak állt ott továbbra is értetlenül. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a legédesebb, legéletrevalóbb jele annak, hogy növekszik bennem valaki. Másnap reggel aztán hipp-hopp megbocsájtottam a semmit és elvonultam pisilni. Izgultam. Úgy éreztem, minden rajtam múlik. A férjem egy bögre kávéval, én egy pohár vizelettel a kezemben ültem a konyhában, s együtt vártunk egy olyan valamire, amit titkon éreztem, sejtettem, őriztem.
Az első teszt kicsit megkésve, de pozitív lett. A másodikon már azonnal megjelent a mindent jelentő két kis kék csík. „Szerinted ez az?”, „Most terhes vagyok?” – kérdezgettük egymástól teljesen zavartan. Ezerszer is megnéztük, hogy jól látjuk-e, de annyira ordított az a két vonal, hogy azt nehéz lett volna összetéveszteni. Teherbe estem! Semmi kétség nem fért hozzá. Viszont nem örültünk. Nem mertünk. Nem kapott az ölébe a férjem önfeledt kacagással és pördült meg velem háromszor a konyha közepén, mint ahogy azt annyiszor megálmodtam. Nem volt örömujjongás. Csak ültünk egymás mellett és szótlanul nyugtáztuk, hogy megtörtént. Nehéz ilyenkor hinni a szemnek.
Elindultunk a Kaáli Intézetbe, ahol vért vettek, s ahonnan néhány óra múlva ezzel a mondattal hívott fel az orvosom: „Gratulálok Rella, sikerült! Kismama lett.”
Közeleg egy nagy nap. A sokadik a mi életünkben. Az első gyerekünk első születésnapja. Izgalmas! És most már milyen távolinak tűnik az, ahonnan elindultunk. De sosem felejtem, honnan érkeztünk. Mi, a lányunk fogantatásának napjáról is megemlékezünk. Könnyű dolgunk van, hiszen percre pontosan tudjuk, mikor indult el ezen a világon, megadva nekünk ezzel azt a csodát, amire annyit vártunk. Nem volt gyertyafényes vacsora, bormámoros összesimulás, vagy villámgyors hancúrkodás a fürdőszobában. Nem volt meglepetés sem. A piros szalaggal átszőtt doboz már réges régen ott lapult valamelyik szekrényünk legmélyén. Tudtunk róla, kerestük is, csak nem találtuk.
Lehet-e bármit is jobban szeretni egy olyan sejtecskénél, aki kettőnkből olvadt eggyé? Egy közös embriónál, egy életre vágyakozó magzatnál? Lehet. Azt az ismeretlen ismerős kis emberi lényt, aki kilenc hónap együttélősdi után egyszercsak testet ölt…
Innen: http://lehorell.cafeblog.hu/2013/08/01/lombikba-zart-vilag/
Tudom, manapság nem divat a kendőzetlen őszinteség, ám most mégis egy olyan történetet szeretnék megosztani veletek, amit ugyan nem neveznék féltve őrzött titkunknak, mégis egy olyan szelete az életünknek, ami eddig csak a miénk volt. Az is marad. De úgy érzem: mégsem tartom meg csak magunknak, hiszen manapság oly sokakat érint, megérint. Talán egyre többeket. Legyen hát ez a történet segítség, mankó, kapaszkodó, aprócska öröm vagy megható pillanat ez nektek is. Legyen ez egy piros szalaggal átszőtt ajándékdoboz.
A lányunk már évekkel a valós érkezése előtt a mindennapjaink részévé vált. Gondolatban hosszú idők óta velünk van. Már az előtt létezett, hogy hozzáláttunk volna. Hol sírtunk miatta, érte, hol pedig nevettünk. Mert voltak pillanatok, amikor már csak a mosoly segített. Hetti nem egy szerelmes összebújás eredménye. Nem a konyhapulton készült egy kis vadóckodás közepette, és nem is egy hajnalig tartó, túlfűtött éjszaka után fogant. A mi lányunk kórházi környezetben, egy orvosokkal, nővérekkel és reménykedő párokkal teli épületben vált valóra úgy, hogy a szüleinek még csak nem is kellett egy helyen és egy időben lenniük. Köszönöm a Kaáli Intézetnek, hogy igazi szülő lehetek! És köszönöm a férjemnek, hogy anya vagyok!
Kezdenék inkább mindent elölről, de amolyan in medias res alapon: amikor egymásba szerettünk, sosem volt lényegi kérdés a védekezés. Mindketten úgy gondoltuk: jöjjön, akinek jönnie kell. Vártunk. De nem jött. Évekig nem. Amikor pedig végérvényesen a házasság mellett döntöttünk és gyanússá vált, hogy a kisujjunkat sem kell mozdítanunk a fogamzásgátlásért, mindketten orvoshoz fordultunk. „Úgy sem lesz semmi baj!” – hittük szilárdan. Szinte biztosak voltunk abban, hogy egészséges felnőttekként egy egészséges életet hozhatunk erre a világra. És szinte ezzel a mondattal egy időben először a férjemnél derült ki: spermaszám-problémák miatt semmi nem cseperedne a bennem elültetett magvaiból. Férfiként nagyon nehezen élte meg, s értettem a kétségbeesést. Letaglózott. Sokan sok mindent összetévesztenek: a libidónak, a férfiasságnak ehhez semmi köze, és gyógyszerekkel, életmód-váltással sokszorozódhatnak, élénkülhetnek a lustácska spermiumok. Ettől függetlenül szomorúak voltunk a ténytől, mert már nagyon szerettünk volna babát. Az élet mégis türelemre intett bennünket. Megint vártunk.
A teljes összeomlás csak egy fájdalmas méhtükrözés után következett, ahol kegyetlenül megállapították: nem elég várnunk a természetre. Teljes petevezeték záródás miatt kizárólag kórházi körülmények között foganhat meg bennem egy új élet. Mi másra képes ilyenkor egy nő? Napokig bőgtem, amiért képtelen vagyok természetes úton teherbe esni. De mindkettőnknek nehéz volt megemészteni, hogy nekünk nem adják könnyen azt, amit másnak kérnie sem kell. Egymást támogatva, néha a másikba marva elindultunk egy hosszú, kudarcokkal kikövezett, ám a végén mégis csodával végződő úton…
Úgy házasodtunk össze, hogy közben tudtuk, semmi garancia arra, hogy a közös életünkön kívül vérszerinti, közös gyeremekeink is születhetnek. A kapcsolatunk ettől csak szorosabbá szövődött, de sokszor mégis nehéznek bizonyult ez a szerelem. Egymásba kapaszkodva tettünk meg mindent azért, hogy megkezdődhessen a mesterséges megtermékenyítés. Olyan elszánt voltam akkor, mint még soha, hiszen mindig is az anyaságot tartottam az élet értelmének. Bátran vágtunk bele. Kétszer is műteni kellett, de derekasan tűrtem a fizikai fájdalmakat, mert tudtam: ezek mind szükségesek ahhoz, hogy gyerekünk születhessen. A közös gyógyszereinkre havonta csaknem egy minimálbér árát is elköltöttük, amit azért tartok galád dolognak, mert –ezek szerint- akinek nincs elég pénze, annak gyereke sem lehet. Sosem számoltuk össze, hogy „mennyibe került” a lányunk, de annyit azért érzékeltünk, hogy „nem volt olcsó mulatság”.
Sorban következtek a heti kezelések, hormon injekciók, sorozatos vizsgálatok és mintavételek. Egyszerre volt szomorú és mulatságos, hogy minden hónapban egyszer, reggel 7-kor ültünk többedmagunkkal egy váróban, ahol aztán minden férfi kezébe nyomtak egy kis tégelyt. Az én férjem akkora rutint szerzett, hogy a legtöbbször ő végzett elsőként, én pedig pajkosan büszkélkedtem. Azon nevetgéltünk, vajon melyik férfinek milyen gyereke lesz, milyen édesapák válnak belőlük, ha egyáltalán aznap optimális mintával tudnak szolgálni a biológusoknak. És vajon belőlünk milyen szülőt farag majd egy baba. Ha egyáltalán farag valaha…
A mintaadás után néhány óra elteltével pedig ugyancsak kabaréba illő jelenetben találtam magam: három-négy másik nővel együtt, egy fehér lepedőbe csavarva, ruhátlanul reméltük, hogy hamarosan megtermékenyít bennünket valaki. A sokadik ilyen találkozáskor jóformán mindegy is volt, hogy ki. Ekkor már úgy éreztem magam, mint egy tenyészkanca. Ha fehérköpenyt láttam, a Pavlovi-reflex alapján felhúztam a szoknyám, vagy letoltam a gatyám és széttettem a lábaim. Abban az időben az orvosok többször láttak meztelenül, mint a saját férjem (persze csak deréktól lefelé). De persze az otthoni próbálkozás sem maradhatott el, hátha… Ovuláció idején, ha kellett, ha nem, magamra édesgettem a férjem, vagy épp ő keltett föl legmélyebb álmomból, és uccu neki. Együttléteinket ebben az időszakban inkább nevezném párzásnak, mint szerelmeskedésnek. Hisz a fő cél az utódnemzés volt. A néhány perces aktus után általában fél órán keresztül tartott a férjem gyertyaállásban, hogy biztosan bent maradjon a lényeg, majd hajnalig egymásba fonódva beszélgettünk arról, ki érkezik majd közénk, hogy fogják hívni és egyáltalán melyik nap fogom végre megszülni.
Minden mesterséges megtermékenyítés után taxival rohantam haza (mert ilyenkor nem jó a buszon zötykölődni) és két napig mást sem csináltam, csak az ágyban fetrengve, feltett lábakkal Bartók rádiót hallgattam, mert valahol azt olvastam, hogy a klasszikus zene segíti a beágyazódást. Óramű pontossággal adagoltam a gyógyszereinket, olyan ételeket főztem, amik mesébe illően egészségesek. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagy-gyerekváró könyvben meg van írva. Komolyan vettem a dolgot, és gondosan ügyeltem arra, hogy rajtunk aztán ne múljon semmi. Épp ezért őrjöngtem, ha a férjem kevesebb párolt brokkolit és zellert evett a kelleténél, vagy több fröccsöt ivott meg a barátaival, mint ahogyan az engedélyezett lett volna. Nehéz időszak volt.
Ha ne adj’ isten terhes nő vagy babakocsit tologató anyuka jött velem szemben az utcán, képes voltam órákon keresztül duzzogni egy sarokban. Minden negatív terhességi teszt után napokig ki voltam borulva, hol hisztérikusan bömböltem, hol pedig magamba roskadva ültem szótlanul. Aztán igyekeztem minél előbb megnyugodni és a következő termékeny napomra összpontosítani. Nálunk –a családról és a külföldi utakról készült fotók helyett- a menzesz –és ovulációs naptáram lógott kint a falon. Rémes, de mégis hasznos ékei voltak akkor ezek az otthonunknak. Bevallom, mindig és mindenkire féltékeny voltam, akinek vagy a hasában, vagy azon kívül gyereke cseperedett. Egyrészt a hormonok tettek ennyire rapszodikussá, másrészt a kilátástalanság, harmadrészt pedig az, hogy alapjában véve is egy impulzív személyiség vagyok. A férjemnek sem könnyítettem meg a dolgát. Irgalmatlan türelmet igényeltem, s ő rendületlenül ott állt mellett, vígasztalt, csitított, bíztatott, szeretett. Pedig neki ugyanúgy nem lehetett gyereke, mint nekem. Még nehezebb időszak volt.
Minden egyes kórházi látogatás után a világ végét éreztem: rengeteg olyan nővel beszélgettem, akiknek nyolc-tíz éve nem adatott meg az anyaság. Féltem, rettegtem, hogy ez velem is megeshet, ezért úgy döntöttünk leendő gyermekeim apjával, hogy elindítjuk az örökbe fogadási kérelmet. Gyereket szerettünk volna. Saját gyereket. Vagy úgy, hogy bennem fejlődik és én szülöm meg, vagy úgy, hogy más hozza világra, de mi neveljük föl. Életet adni – nincs csodálatosabb dolog ennél, de ahhoz sem fogható semmi, amikor megszereted, belőled származónak érzed azt, akit más eltaszított. Szülővé akartunk válni, gyerekeket akartunk nevelni. Igen, sokszor egy gyermektelen pár nem szeretne, hanem akarna. Ezen nem lehet változtatni. Gyakran mondogatták nekem orvosok, családtagok, barátok, hogy „nyugi, ne stresszelj!”, amitől én persze csak még idegesebb lettem. Tudja valaki, hogyan kell nem stresszelni? Hát én nem.
Három kudarccal végződő beültetés és több tucat petesejt után azt éreztem, nem bírom tovább. Elfáradtam. Belefáradtam. A negyedik alkalommal csak egy petesejtem érlelődött, amire már csak legyinteni tudtam. Miért lenne fogadóképes az az egy, ha előtte egy egész csoport volt erre képtelen? Az összeroppanások után mindig kaptam egy lendületet, aminek hála pozitívan és újult erővel ébredhettem reggelenként. Viszont egy bizonyos idő elteltével, belefásul az ember. Főleg a nők. Sosem adtam fel, hogy egyszer anya leszek, az akarásom sem csökkent, csak épp valami történt, ami hangosan is kimondatta velem: „az lesz, ami lesz, ha nem lesz, akkor máshogy lesz”. Mindig is hősiesen, nőiesen küzdöttem és bízva bíztam.
2011. november 21-én egy virágos blúz és egy hozzáillő zöld kardigán volt rajtam. Megjegyeztem. A férjem le is fényképezett a mintaadás utáni, szokásos kávézónkban. Ezek után ő elment dolgozni, én pedig vissza az intézetbe, hogy hátha aznap sikerül az, amire már olyan régóta vártunk. Hátha az az egy jól megtermett petesejtem magába fogad egy szép és egészséges spermiumot. Vagy kettőt. Esetleg hármat. Azon az ősz végi napon téli hideg volt. Lassan vetkőztem le, komótosan pakoltam be a ruháimat a 4-es szekrénybe. Ezt is megjegyeztem. Aztán magamra csavartam egy fertőtlenítő szagú lepedőt, összefogtam a hajam és belebújtam egy piros szobapapucsba. Századjára is kiolvastam az összes, dögunalmas bébimagazint, amíg vártam, hogy sorra kerüljek. Mint előtte mindig.
A jeles esemény után, aznap nem pihentem, a hormonokat sem szedtem be. Nem volt kedvem már ezzel az egésszel foglalkozni. Nyakunkon volt a karácsony és a gyógyszereimre szánt pénzt jól esett hóemberes mécsesekre és „Boldog karácsonyt!” feliratú ajtódíszre költeni. Vártam az ünnepet. Jólesően vártam. Csak csekélységeket szoktunk ajándékozni egymásnak a férjemmel, de abban az évben egy igazán maradandó dolgot szántam neki. Titkon abban reménykedtem, hátha ez egy pozitív terhességi teszt lesz, azzal a két gyönyörű kék csíkkal, amit már annyira szerettem volna valóban is látni. Azzal viccelődtünk: több okból is jó lenne, ha most sikerülne, mert akkor nem kéne pénzt költeni a családtagok ajándékára. Mindenki kapna egy borítékban lapuló ultrahangfelvételt a titokzatos kis rokonról, akinek a jöttéért velünk együtt szorítottak. Piros szalaggal átszőtt, karácsonyi dobozba zárt világ. Az én kívánságlistámon egy „millió dolláros bébi” szerepelt. Kértem, őt követeltem akkor az Angyalkától. A fa alá kívántam őt, a méhem kellős közepébe, a fejem tetejére. Piros, sárga, zöld vagy kék szalaggal átkötve. Dobozban vagy egy lyukas szatyorban. Mindegy, csak érkezzen.
Nyolc nappal a negyedik próbálkozás után elmentünk a barátainkkal a karácsonyi díszben pompázó Vörösmarty térre. Szégyen, nem szégyen, de csaknem egy liter forralt bort bevedeltem, sőt még cigiztem is, mert épp ahhoz volt kedvem. Biztos voltam benne, hogy nem agyonpárolt zöldségeken és drága vitaminokon fog múlni a boldogságunk. Ha onnan, föntről eldöntötték, kezdhet csomagolni az új élet, akkor ő készülődni is fog. De amíg ez nem történik meg, addig hiába étkezek egészségesen, alszom minimum napi hét órát, fölöslegesen talajgyakorlatozom az együttlétek után. Csak belegabalyodok, begubózok ebbe az egészbe. Hogy nekünk miért nem jött csettintésre, hogy miért kellett ennyit várnunk rá, azt még ma sem tudnám megmagyarázni. Megvolt mindenünk a fogadására. Minden. Mégis várnunk kellett. Nekem úgy tűnt, túlságosan sokat.
Pár nap elteltével furán kezdett fájni a hasam, feszültek a melleim és másfél órán keresztül sírtam, amiért szerintem Bingó már jobban szereti a férjem, mint engem – gondoltam, az oly nagyon gyűlölt menzeszem előjelei, vagy a hormonok összevisszasága. Mi más lehetne? Ilyenkor már semmire nem mer gyanakodni egy nő. Ki gondol ilyenkor egy valós terhességre? Bizony az én fejemben is megfordult, de ezúttal hangosan senkinek nem mertem mondani. Hányszor hívtam fel azért anyát, hogy a legapróbb, általam vélt terhességi tünetekről számoljak be neki, és hányszor írtam be a google-ba, hogy „a terhesség első jelei”! Akkor már ehhez sem volt energiám. De ott legbelül, a szívem alatt, az éltető méhem környékén azt éreztem: sikerült. Szépnek láttam magam a tükörben, a kelleténél többször pityeredtem el és a melltartó viselése is idegesített. Előtte sosem éreztem ilyeneket. A terhességi tesztekből elegem volt, ezért megfogadtam, hogy csak egy héttel később csinálom meg, mint kellene. Télapó napjára terveztem, de végül aznap sem mertem. Húztam, halasztottam. Olyan jó volt reménykedni! Végül kitűztünk egy napot a férjemmel, amikor együtt, közösen megcsináljuk a tesztet. December 8.-a, péntek lett a határidő. Szép volt az élet, mégis mindenen elbőgtem magam.
Az egekbe szökő progeszteronnak köszönhetően kissé sérülékeny voltam abban az időszakban, ezért a teszt előtti estén úgy összevesztem a férjemmel, mint még soha. Egy koncerten voltunk, amit nem is élveztem, fáradt voltam, fáztam és haza is akartam menni. Erre az én férjem jól érezte magát és egy rakás, számomra idegen nővel nevetgélt, amíg engem egy félrészeg ismeretlen a szerelmi bánatával untatott. A válást fontolgattam, amíg vártuk a taxit, amibe úgy kellett beimádkozni, mert hisztérikusan egyedül akartam hazasétálni. Otthon azon keseregtem miközben egy bőröndbe dobáltam a ruháim, hogy mégis hogyan fogom egyedül felnevelni a gyermekünket, milyen élete lesz apa nélkül, aki már a terhességem alatt lelépett egy szakadt szőkével. Másfél órán keresztül, szinte egy szuszra teremtettem le a férjem kicsinyes, meg nem történt apróságokért. Piros szalaggal átszőtt, hatalmas és súlyos dobozban vágtam hozzá minden dühöm, szomorúságom és bizonytalanságom. Szerencsétlen férjem pedig állt a nappali közepén, és csak állt ott továbbra is értetlenül. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a legédesebb, legéletrevalóbb jele annak, hogy növekszik bennem valaki. Másnap reggel aztán hipp-hopp megbocsájtottam a semmit és elvonultam pisilni. Izgultam. Úgy éreztem, minden rajtam múlik. A férjem egy bögre kávéval, én egy pohár vizelettel a kezemben ültem a konyhában, s együtt vártunk egy olyan valamire, amit titkon éreztem, sejtettem, őriztem.
Az első teszt kicsit megkésve, de pozitív lett. A másodikon már azonnal megjelent a mindent jelentő két kis kék csík. „Szerinted ez az?”, „Most terhes vagyok?” – kérdezgettük egymástól teljesen zavartan. Ezerszer is megnéztük, hogy jól látjuk-e, de annyira ordított az a két vonal, hogy azt nehéz lett volna összetéveszteni. Teherbe estem! Semmi kétség nem fért hozzá. Viszont nem örültünk. Nem mertünk. Nem kapott az ölébe a férjem önfeledt kacagással és pördült meg velem háromszor a konyha közepén, mint ahogy azt annyiszor megálmodtam. Nem volt örömujjongás. Csak ültünk egymás mellett és szótlanul nyugtáztuk, hogy megtörtént. Nehéz ilyenkor hinni a szemnek.
Elindultunk a Kaáli Intézetbe, ahol vért vettek, s ahonnan néhány óra múlva ezzel a mondattal hívott fel az orvosom: „Gratulálok Rella, sikerült! Kismama lett.”
Közeleg egy nagy nap. A sokadik a mi életünkben. Az első gyerekünk első születésnapja. Izgalmas! És most már milyen távolinak tűnik az, ahonnan elindultunk. De sosem felejtem, honnan érkeztünk. Mi, a lányunk fogantatásának napjáról is megemlékezünk. Könnyű dolgunk van, hiszen percre pontosan tudjuk, mikor indult el ezen a világon, megadva nekünk ezzel azt a csodát, amire annyit vártunk. Nem volt gyertyafényes vacsora, bormámoros összesimulás, vagy villámgyors hancúrkodás a fürdőszobában. Nem volt meglepetés sem. A piros szalaggal átszőtt doboz már réges régen ott lapult valamelyik szekrényünk legmélyén. Tudtunk róla, kerestük is, csak nem találtuk.
Lehet-e bármit is jobban szeretni egy olyan sejtecskénél, aki kettőnkből olvadt eggyé? Egy közös embriónál, egy életre vágyakozó magzatnál? Lehet. Azt az ismeretlen ismerős kis emberi lényt, aki kilenc hónap együttélősdi után egyszercsak testet ölt…
Innen: http://lehorell.cafeblog.hu/2013/08/01/lombikba-zart-vilag/
17. cn.
...és még mindig nega az ovuteszt. Fogalmam sincs mi lehet most! talán már meg is volt az ovuláció, mert a ciklus elejéhez képest 0, 3-0, 4-0, 5C-al több a hőm?! Érdekes módon progipótlás nélkül most magasabb, mint a transzfer utáni 3x3 utro mellett. Hogy is van ez? Ezt azért megemlítem majd a dokinak.
Ha decemberben összejött volna az első inszemünk, akkor most már 37 hetes kismama lehetnék... :(
Ha decemberben összejött volna az első inszemünk, akkor most már 37 hetes kismama lehetnék... :(
2013. augusztus 14., szerda
MM időpontkérés
Gondoltam megpróbálkozom októberre időpontot kérni, mert személyes konzin több, mint 1 éve voltam. Szerencsém is volt, mert már lehetett. Okt. végére kértem, addigra talán meg lesz a 21. napi vv-em is, vagy nem, de a 3. napi tuti, azt kiértékelheti Tűű doki, meg hátha ad még 1-2 jó tanácsot. Régen ott vetettem le a labort is, de ezt már az utolsó alkalmakkor sikerült elintézni Pécsen tb. alapon. Megkérdezte az asszisztensnő, hogy esetleg szeretnék-e azt is?! Mondom női hormonokat nem szeretnék most nézetni, de ha van valami javaslata, ami esetleg náluk elvégeztethető és oka lehet a sikertelenségnek, akkor élek vele. Mondja, hogy van egy nagyon jó meddőségi szakemberük, Szakácsi dr., esetleg gondolkozzak el egy konzultáción, hátha tud újdonságot mondani, vagy javasolni valamit. A gondolkodás nem tartott sokáig, felhívtam a F.-t. Neki sem volt ellenére, pedig azért felhívtam a figyelmét az esetleges újabb mintavétel eshetőségére, ugyanis rohadtul piszkál a dolog, hogy Pécsen nem javasolnak neki semmit. Hátha majd itt...
Na, telefon vissza MM-be, másik asszisztensnő vette fel a telefont, elmondtam a szitut, adott is időpontot szeptember közepére. Gondoltam, aznap akkor a F. is adhatna mintát és kiértékelhetnék, de nem kivitelezhető, mert a biológus aznap nincs. Akkor hirtelen nem mérlegeltem. Időpontot elfogad, telefon lerak.
Újratervezés: visszacsörgök, mondom, hogy Tűű dr-hoz októberre szól az időpont. Nem kerteltem, megmondtam, hogy nem szeretnék ezért kétszer felmenni Pestre. Nem lehetne-e, hogy mivel Szakács doki szerda-csütörtök-péntek rendel, így október 21-e előtti pénteken menjek hozzá, hétfőn Tűű dokihoz (ő meg h-k-sz-cs rendel) és akkor a 2 nap közül valamelyiken megcsináltatni a spermiogramot. Hát nem biztos, hogy meglehet, mert a biológus és a meddőségis doki úgy adja meg, hogy mely napokon lesznek, mert máshol is rendelnek... A biológus aug.23. után lesz, talán akkor megadja az időpontokat. Mondjuk félő, hogy az októberieket még nem fogja. Szeptemberben pedig még nem tudok menni vv-re, mert az még csak a 2. ciklus lesz a lombik után.
Van mit sakkozni... ÁÁÁHHHH!
Na, telefon vissza MM-be, másik asszisztensnő vette fel a telefont, elmondtam a szitut, adott is időpontot szeptember közepére. Gondoltam, aznap akkor a F. is adhatna mintát és kiértékelhetnék, de nem kivitelezhető, mert a biológus aznap nincs. Akkor hirtelen nem mérlegeltem. Időpontot elfogad, telefon lerak.
Újratervezés: visszacsörgök, mondom, hogy Tűű dr-hoz októberre szól az időpont. Nem kerteltem, megmondtam, hogy nem szeretnék ezért kétszer felmenni Pestre. Nem lehetne-e, hogy mivel Szakács doki szerda-csütörtök-péntek rendel, így október 21-e előtti pénteken menjek hozzá, hétfőn Tűű dokihoz (ő meg h-k-sz-cs rendel) és akkor a 2 nap közül valamelyiken megcsináltatni a spermiogramot. Hát nem biztos, hogy meglehet, mert a biológus és a meddőségis doki úgy adja meg, hogy mely napokon lesznek, mert máshol is rendelnek... A biológus aug.23. után lesz, talán akkor megadja az időpontokat. Mondjuk félő, hogy az októberieket még nem fogja. Szeptemberben pedig még nem tudok menni vv-re, mert az még csak a 2. ciklus lesz a lombik után.
Van mit sakkozni... ÁÁÁHHHH!
2013. augusztus 13., kedd
Már vége is.
Igazi mensi 2, 5 nap volt. Péntek-szombat-meg még talán vasárnap délelőtt. A sok barnázás miatt rövidülhetett le ennyire? Passz...
2013. augusztus 9., péntek
Megjött
Több, mint 1 hét kisebb-nagyobb barnázás, az utro abbahagyása után 4 nappal végre megjött rendesen!
2013. augusztus 7., szerda
Jobban...
Tegnap idő hiányában nem jutottam géphez. Viszont már jobban voltam. Nem kapott el a bőgés pusztán a sikertelenség gondolatára, tudtam róla beszélni sírás nélkül. Gondolom, mindig könnyebb lesz!
Eddig sem irigyeltem soha azoktól a pici babát, akiknek küzdeni kell értük éveket (már akkor különös empátiát éreztem, amikor mi még messze jártunk a próbálkozásoktól), de ezek után még jobban drukkolok nekik (meg magamnak is). Sikertelen lombik után felállni, újrakezdeni, bízni, reménykedni... Hááááát! :( Nem könnyű!
Eddig sem irigyeltem soha azoktól a pici babát, akiknek küzdeni kell értük éveket (már akkor különös empátiát éreztem, amikor mi még messze jártunk a próbálkozásoktól), de ezek után még jobban drukkolok nekik (meg magamnak is). Sikertelen lombik után felállni, újrakezdeni, bízni, reménykedni... Hááááát! :( Nem könnyű!
2013. augusztus 6., kedd
Fájdalom
Most már alanyként átérzem a sikertelen lombik érzelmi töltetét. Nem gondoltam volna, hogy így tud fájni... Össze nem hasonlítható a spontán ciklusos nemvárttal, sőt még a sikertelen inszeminációkkal sem. Ez annál sokkal kegyetlenebb! Megbirkózni azzal a tudattal, hogy a "Sejtecskéink", akik belőlem, meg az általam legjobban szeretett férfiéból lettek egyek, nem akartak minket... Miért??? Miért kell nekünk ennyit harcolni azért, amit más kérés nélkül is megkap??
Fáj. Rohadtul fáj... Még ma. Holnap is fog. Holnapután sem felejtem el, de minden nappal egy kicsit könnyebb lesz talán.
Rohadtul gyenge vagyok! Sokkal erősebbnek gondoltam magam! Hiába tudtam, éreztem, hogy nem sikerült, a lelkem mélyén bíztam benne... Teljesen kiborultam és összetörtem. Bőgök megállás nélkül. Felemészt az önsajnálat. Talán most nem is akarok erős lenni...
Fáj. Rohadtul fáj... Még ma. Holnap is fog. Holnapután sem felejtem el, de minden nappal egy kicsit könnyebb lesz talán.
Rohadtul gyenge vagyok! Sokkal erősebbnek gondoltam magam! Hiába tudtam, éreztem, hogy nem sikerült, a lelkem mélyén bíztam benne... Teljesen kiborultam és összetörtem. Bőgök megállás nélkül. Felemészt az önsajnálat. Talán most nem is akarok erős lenni...
Véget ért...
...a bizonytalan időszak és az a remény is, hogy sikerül az első lombikunk! :(
Kiábrándultság, fásultság, reményvesztettség, kilátástalanság, bizonytalanság, elkeseredettség, düh, harag, üresség, fájdalom.
2013. augusztus 5., hétfő
11 ntu.
Erős voltam, nem teszteltem! Vagyis inkább a félelmem volt erősebb nálam!
A 7. napi negatív teszt teljesen kiborított, azóta inkább felhagytam a teszteléssel! Gondolkodtam rajta azért ma, vagy a holnap reggel tesztelek, mert ugyebár holnap lesz a vv. és az eredményt nem tudom meg azonnal, csak a délutáni órákban. Akkor viszont a melóhelyemen leszek már és bár fel vagyok készülve a rossz hírre, nem tudom milyen reakciókat vált ki belőlem a közlés. Igaz, hogy minden munkatársnőm tudja, izgul és drukkol, de akkor sem előttük szeretném az érzelmeimet kinyilvánítani! Most úgy érzem tudom kontrollálni magam, de nem biztos, hogy így is fog maradni!
Barnázás nagyon minimálisra csökkent! Nem vagyok biztos benne és nem is tudok neki örülni, mert nálam ez nem biztos, hogy jelent bármit is. Inszeminációkkor 1/3-ad ennyi utrot használtam, de akkor nem volt semmiféle barnázás, addig meg sem jött, amíg használtam, csak utána pár napra rá, miután abbahagytam.
Mindegy, annak örülök, hogy ez a 16 nap bizonytalan időszak valamilyen véget ér!
A 7. napi negatív teszt teljesen kiborított, azóta inkább felhagytam a teszteléssel! Gondolkodtam rajta azért ma, vagy a holnap reggel tesztelek, mert ugyebár holnap lesz a vv. és az eredményt nem tudom meg azonnal, csak a délutáni órákban. Akkor viszont a melóhelyemen leszek már és bár fel vagyok készülve a rossz hírre, nem tudom milyen reakciókat vált ki belőlem a közlés. Igaz, hogy minden munkatársnőm tudja, izgul és drukkol, de akkor sem előttük szeretném az érzelmeimet kinyilvánítani! Most úgy érzem tudom kontrollálni magam, de nem biztos, hogy így is fog maradni!
Barnázás nagyon minimálisra csökkent! Nem vagyok biztos benne és nem is tudok neki örülni, mert nálam ez nem biztos, hogy jelent bármit is. Inszeminációkkor 1/3-ad ennyi utrot használtam, de akkor nem volt semmiféle barnázás, addig meg sem jött, amíg használtam, csak utána pár napra rá, miután abbahagytam.
Mindegy, annak örülök, hogy ez a 16 nap bizonytalan időszak valamilyen véget ér!
2013. augusztus 4., vasárnap
2013. augusztus 2., péntek
9 ntu
... a hcg szint már elég magas, ahhoz, hogy a vizeletből megállapítható legyen a terhesség.
A nemvárt napja... Barnázás továbbra is maradt! Félek, hogy 1-2-3 órán belül megjön! Gyorsan-gyorsan elmegyek ledolgozni a 6 órámat - még jó, hogy ma rövidített napunk lesz - és, ha addig nem jön meg, akkor visszamegyek pihi üzemmódba!
A nemvárt napja... Barnázás továbbra is maradt! Félek, hogy 1-2-3 órán belül megjön! Gyorsan-gyorsan elmegyek ledolgozni a 6 órámat - még jó, hogy ma rövidített napunk lesz - és, ha addig nem jön meg, akkor visszamegyek pihi üzemmódba!
2013. augusztus 1., csütörtök
8 ntu
...hcg termelődés folytatódik
Kibírtam!! Nem teszteltem! Ma már megyek dolgozni, kevesebb időm lesz agyalni! Ráadásul ma elég hosszú napom lesz, mert meló után körmös, aztán meg angol! Tünetem nem volt semmi tegnap. A "mindjárt megjön" érzés, ami tegnapelőtt utolért párszor, meg néha-néha hasfeszülés (ami olyan volt, mintha a jobb petefészkemben éreztem volna) nem jelentkezett... :(
A tegnapi nega teszt egyébként jól kiborított, zokogtam! Ez is oka, hogy nem teszteltem ma, meg holnap sem tervezem. Így legalább megvédem magam az esetleges negatív hatásoktól, annak ellenére, hogy tényleg sikertelenséget érzek, de legalább, amíg nincs újabb negatív teszt, reménykedhetek! :)
Kibírtam!! Nem teszteltem! Ma már megyek dolgozni, kevesebb időm lesz agyalni! Ráadásul ma elég hosszú napom lesz, mert meló után körmös, aztán meg angol! Tünetem nem volt semmi tegnap. A "mindjárt megjön" érzés, ami tegnapelőtt utolért párszor, meg néha-néha hasfeszülés (ami olyan volt, mintha a jobb petefészkemben éreztem volna) nem jelentkezett... :(
A tegnapi nega teszt egyébként jól kiborított, zokogtam! Ez is oka, hogy nem teszteltem ma, meg holnap sem tervezem. Így legalább megvédem magam az esetleges negatív hatásoktól, annak ellenére, hogy tényleg sikertelenséget érzek, de legalább, amíg nincs újabb negatív teszt, reménykedhetek! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)